Játék szenvedéllyel
Csütörtök délután, Pető Intézet. Az emeleti elő csarnokban már többen várakoznak a heti virtuális tornaórára. Nincs tornasor, maximum érkezési sorrend – aki hamarabb gurult vagy bicegett ide, az játszhat először. Sáringerné dr. Szilárd Zsuzsanna kedves, de határozott hangján katonás fegyelmet tart.
Kihúzva a vetítővászon, elemek a távirányítókban, fitboard a földön, betöltve a program, zúg a projektor, kezdődhet az estébe nyúló meccs.
Persze ez nem az Avatar – a grafika szimbolikusan egyszerű – , de a gyerekeket ez látszólag cseppet sem érdekli, teljes beleéléssel és koncentrációval merülnek el a karddal szeletelés, bunyózás, gurítás, ütés, rúgás és fejelés véresen komoly versenyében. Jólesik letaszítani a másikat a szikláról, tarolni a tekepályán vagy elsőnek célba érni lesiklásban.
„A férjem mutatta először a játékkonzolt több mint két éve,” meséli Zsuzsanna, aki a testnevelés elméletét és gyakorlatát oktatja az intézethez tartozó fő iskolán. A mozgásérzékelős konzolok adták az ötletet: mi lenne, ha kipróbálnánk a játékokat az intézeti gyerekekkel is? Hiszen a Wii lényege nem a beleadott erő, hanem a kellő koordináció, a virtuális játékosok irányítása a távirányító térbeli mozgatásával. Na igen, de a gyerekeknek pontosan ez okozza a legnagyobb problémát: a mozgás koordinálása. Sikerélmény lesz belőle vagy frusztráció? – ezt akkor még senki nem tudta. Nádasi Zsófi a konduktorral együtt nekiláttak az elvetemült ötletet megvalósítani. A hazai forgalmazó elfogadta az érveket, és adott egy konzolt. Azóta is azt gyűrik a Villányi úton, lekopogják, bírja a nem kis strapát.
A fogadtatás nem volt osztatlan, többen attól féltek, hogy a számítógépes játék elvonja a gyerekeket a szabadtéri foglalkozásoktól. „Voltak már rossz tapasztalatok ezzel, hiszen az erő sen mozgáskorlátozott gyerekeket kevesebb inger éri, még jobban rákattannak a virtuális világra, észre sem veszik, és a billentyűre meg az egérre szű kül kapcsolatuk a világgal.” Zsuzsanna szerint az aggodalom hamar eloszlott, amikor kiderült: a gyerekek egyrészt preferálják a páros, vetélkedő s Wii játékokat, másrészt mindennél jobban motiválja és megmozgatja ő ket. Néhányan azt is aggályosnak tartották, hogy a játék kihozza a gyerekekből az agressziót. „Na és? Ezek a gyerekek olyanok, mint minden kortársuk, csak nem úgy mozognak és beszélnek. De ugyanolyan barátságosak vagy mogorvák, kedvesek, irigyek, lusták, segítőkészek vagy agresszívek. Jobb, ha a játék, a sport szabadítja fel bennük az agressziót, mint az élet frusztrációi. Én sem cserélném le a testnevelést és a szabadban játszást videojátékra, de kiegészítésnek ennél jobbat még nem találtak ki. Állítom, ha Pető élne, ő is bevenné a programba.”
A Pető által kidolgozott konduktív nevelés lényege ugyanis a testi, szellemi és szociális szükségletekre épített, következetesen irányított tanulásvezérlés. Kiemelt hangsúlyt kap a cselekvéshez szükséges indíték, a személyes motiváció, aminek célja nem a fogyatékosság megváltoztatása, hanem a koordinált működés, a lehetőségekhez képest magas szintű önállóság elérése. A Wii egészen újfajta motivációt hozott a képbe.
„Az eredetiben volt ötféle játék, azt is nagyon élvezték, de az újabb Wii Fit rengeteg új mozgásformát kínál.” Zsuzsanna és a konduktorok először próbáltak okosak lenni, de a gyerekek automatikusan kiválasztották, hogy nekik melyik játék a legjobb, ami leköti és inspirálja őket. A Wii Fit például kifejezetten az erősen korlátozott mozgásúaknak jó, mert ő k a távirányítót nem tudnák megfogni, viszont a lábukkal valamilyen mozgásra képesek, így a fit boardot egészen finomra hangolva tudják irányítani, és máris van sikerélményük. A pingpongot jobban szeretik, mint a teniszt, talán mert a tér kisebb és gyorsabb, izgalmasabb a játék.
„Vagy ott van például a futás. Képzeljük el, hogy milyen lehet egy kerekes székben ülő gyereknek látni, ahogy a keze mozgásával futásra készteti a figurát a kivetítő n. Az a lényeg, hogy tartani kell a tempót – ha lassan megy, lemarad, de az sem jó, ha túl gyorsan rohan, mert akkor elesik.”
Közben beindult a játék, egyik menet a másik után. Zsuzsanna odafigyel, hogy mindenki sorra kerüljön és a kedvenc sportját játszhassa. Fantasztikus látni, ahogy a gyerekek azonosulnak a szereplővel, és próbálják legyőzni egymást. Vérre megy, életre-halálra. „Elképesztően tág a rehabilitációs lehetőségek köre. Van például egy páciensünk, aki a fél oldalára teljesen béna. Nála a teke vált be a legjobban. Itt az a feladat, hogy lehajolva előrelendítse a távirányítót és pont a holtponton engedje el a nyomva tartott gombot, különben nem gurul el a golyó. Negyvenszer próbálkozott zokszó nélkül, mire sikerült. Ehhez képest, ha megkérném, hogy negyvenszer hajoljon le és érintse meg a cipő jét – nem is akarom tudni, hogy mit válaszolna, de nem tenném zsebre, az biztos!”
A játék szórakoztató és kreatív, minden a mozgáskoordinációról szól, és semmi nem a fogyatékról. „Mindenre képes vagy: sínen száguldasz egy elszabadult csillében, egyensúlyozol, dőlsz jobbra-balra, vagy felugrasz, ha szakadék jön – a gyerekek minden idegszálukkal a játékra figyelnek, és észre sem veszik, mekkora erőfeszítést tesznek saját fejlődésük érdekében.” A program olyannyira bevált, hogy már a konduktorok képzésénél is felajánlják szakági testnevelésnek. „Az elmúlt két év alatt folyamatosan rögzítettük a tapasztalatokat, a kutatási eredményeket nemzetközi fórumokon is publikáltuk.”
A távlati tervek kimeríthetetlenek: surround rendszerrel például a vak gyerekeket is be lehetne vonni a játékba. „Terveink között szerepel olyan központok létesítése országszerte, ahová a volt tanítványaink rendszeresen járhatnának játszani, kikapcsolódni”, meséli Zsuzsanna, miközben nem rejti véka alá a legkevésbé sem játékos valóságot. Komoly probléma ugyanis, hogy amikor befejezték tanulmányaikat a Pető Intézetben, a bentlakásos gyerekekből hirtelen otthon lakó fiatal felnőttek lesznek. A gondok ekkor kezdődnek. „Mert mit tud tenni egy 19 éves kerekes székes srác vidéken?” Hála az intézetnek és a korai fejlesztésnek, nem ágyhoz kötött, a maga módján tud mozogni, alapdolgokat el tud látni maga körül, de a nem akadálymentes környezetben nehéz az élet, és nagyrészt a család anyagi helyzetétől függ majd, hogy milyen élete lesz és mire viszi. „Ha legalább lenne egy hely, ahová játszani eljár a sorstársaival, ahol mozoghat, nevethet – az megfizethetetlen.”
Pető-módszer
Pető András hatvan évvel ezelőtt forradalmi gondolattal állt elő : felismerte, hogy a testileg sérült emberekben vannak olyan tartalékok, amiket az idegrendszer fejlesztésével elő lehet hozni, így állapotuk lényegesen javítható. Eleinte sérült felnőttekkel foglalkozott, később gyerekeket is bevont a kutatásba, így jött létre a konduktív nevelési módszer. Az első hat év kulcsfontosságú a fejlesztésben: ilyenkor a legplasztikusabb az idegrendszer, a kiesett funkciókat könnyebben átvehetik más területek. A halmozottan sérült gyerekeknél ilyenkor dő l el, hogy menynyire lehet mozgásképessé tenni ő ket, mire lesznek képesek az életük során. A játékkonzolra épülő program ezt a gondolatot viszi tovább, újabb motivációkat és fejlesztési lehetőségeket keresve a sérültek számára.